Amiért ez az egész blog létrejött 1.

Ezt a blogot elsősorban azért hoztuk létre, hogy szüleink, barátaink, a rokonok, ismerősök komplexebb képet kapjanak majd a mindennapjainkról.
A majdnak annyi szerepe van ebben a mondatban, hogy még csak kísérleti jelleggel működik a blog.
A cél hogy amikor a világ másik végén leszünk -mivel gyakorlatilag lehetetlen lesz minden nap telefonon beszélnünk- mindenki, aki szívén viseli Hédi és két hűséges alattvalója (Anya és Apa) sorsát, bepillantást nyerhessen mindennapjainkba.
Igyekszünk minden számunkra lényeges dolgot megosztani az olvasókkal írott és képi formában is. Ennek érdekében nem csak a tényszerű dolgokra szorítkozok majd, sokkal inkább azt szeretném, ha mindent a mi szemünkkel látnátok (természetesen a száraz adatokat is felvázolom).

Mivel a blog teljesen nyilvános, nem tartom kizártnak -sőt, örömmel venném- ha számunkra ismeretlen emberek is beleolvasnának a feljegyzéseinkbe. Minden kérdést, építő jellegű kritikát, megjegyzést szívesen fogadok!

Azt azonban már most előre jelezném, hogy a rosszindulatú, negatív hozáállású, 'dögöljön meg a szomszéd tehene' felvetésű kommenteket reagálás nélkül törlöm! Ja, és bármire reagálni csak regisztrált felhasználók tudnak, ergo ha ilyen terveid vannak irány a regisztráció!
Ennyi volt a szolgálati közlemény.

Most pedig az előzmények:

Úgy három évvel ezelőtt fogalmazódott meg először bennünk a gondolat, hogy valahol külföldön kéne élnünk, más körülmények között, más helyszínen, egészen más mentalitású emberek közelében.
Már maga a gondolat felvetődése is elszomorító... Gyerekkoromban imádtam itt élni, szerettem Budapestet a maga pezsgésével, lendületével.
Emlékszem egyszer (úgy 6-7 éves lehettem) a bátyám azt ecsetelte mennyire szép és nyugis hely Magyarország. Olvasta valahol (ő ekkor már 12 volt, szóval kezdett kinyilni a szeme a világra), hogy New Yorkban naponta hány embert lőnek le a nyilt utcán, meg hányat rabolnak ki... Teljesen le voltam döbbenve. Nálunk ez biztosan nem fordulhat elő! És nem is fordult elő sokáig...
De nem e miatt döntötünk a költözés mellett. Az utóbbi években egyetlen olyan hatás sem ér bennünket, ami maradásra bírna...

Milyen ország az, ahol sötétedés után nem sétálhatunk nyugodtan mondjuk a Körúton, vagy azért aggódhatunk mert maszkos eszementek tankkal(!) akarnak igazságot szolgáltatni (amihez persze magától értetődő, hogy feltépik a kockaköveket amerre járnak, szétrugnak telefonfülkéket, és épp arra parkoló autókat gyújtanak föl). Az már csak hab a tortán, hogy ebben az országban a köztörvényes bűnözőket kihallgatás után azonnal kiengedik, a rendőröket meg meghurcolják, mert nem viselték az azonosító jelüket a ruhájukon...

Szóval este van. Fekszünk az ágyunkban, nézzük a tévét. Híradó.
Most kapták a híreket, hogy emberek(?) egy csoportja miután a közszolgálati tévénél nem vették át a sarki csehóban kreált irományukat, úgy döntöttek bosszúból felgyújtják az épületet.
Ezek vígan randalíroznak, a rendőrök meg nézik az egészet. Pontosabban úgy egy óra elteltével beküldtek a tömegbe egy -látszatra 30éves- vízágyúnak tituált szerkezetet, amiből a víz még olyan nyomással sem jött, hogy egy tortán a gyertyákat eloltsa, nemhogy tömeget oszlasson...
Aztán egy másik alkalommal mások(?) úgy döntenek hogy lezárják az Erzsébet-hídat, mert problémájuk van a kormánnyal. Ezzel kvázi ellehetlenítették azoknak az embereknek a munkába (haza) jutását, akiknek az égvilágon semmi közük az eseményekhez...
Vagy egy megint másik alkalommal a már említett hídtól a Blaháig barrikádokat építenek a közeli építkezéseken talált elemekből, gyújtogatnak, zsidóznak, rendőröket dobálnak. Majd amikor a fakabátok gumilövedéket vetnek be hosszas tanakodás után, akkor fel vannak háborodva...
Az összes említett esetben közös, hogy egyetlen egy garázdát sem ítéltek el...

Imádok autót vezetni. De már ott tartunk, hogy ha öt percnél többet kell a közlekedésben eltöltenem komolyan elgondolkodom azon hogy Igazságos Izom Tibor (egy képregény hős volt a Mad című újságban) módjára valakinek letépem valamelyik testrészét...

De mondhatnám azt is, hogy ahol az embernek azon kell gondolkodnia hogyan tudna még kevesebb adót fizetni, hogy egyáltalán megélhessen a kis megmaradt pénzéből legalábbis a legnagyobb jóindulattal sem nevezném adóparadicsomnak...

Vagy egy másik okosság: az át nem vett levél esete. Elutazol valahova. Közben hivatalos levelet küld neked valaki. Értelem szerűen nem tudod átvenni, mert nem vagy jelen. Megkísérlik még egyszer, majd átvettnek tekintik... Nonszensz.

Bírosági ügyek. Esélyed sincs hogy ha bármiben érvényt akarsz szerezni az igazadnak -mondjuk jogi úton- akkor az 10éven belül sikerüljön még a legegyszerűbb esetekben sem. Arról meg már nem is beszélek, hogy az elmúlt években hány olyan ügy volt ahol első- és másodfokon teljesen ellentétes ítéletek születtek...

A legundorítóbb mégis az, hogy emberek mennyire nem foglalkoznak a másikkal. Egy négy emeletes társasházban lakunk. Senkinek eszébe nem jut, hogy másokat talán zavarhat ha a lépcsőházban cigiznek (csendben jegyezném meg, hogy 15évig magam is dohányoztam, de azért igyekeztem tekintettel lenni másokra).
Ha a kutyájuk biológiai végtermékét az utca közepén üríti, esze ágába sem jut hogy azt esetleg fel kéne onnan szedni, hogy más nehogy véletlenül belelépjen. Sőt! Gondolom hatalmas büszkeséggel tölti el a durungot, hogy "Igen! Sikerült kibabrálnom megint valakivel."

Útépítés. Egyszer úgy elbeszélgetnék egy olyan mókussal, akinek az a fixa-ideája hogy egy utat nappal, a legnagyobb csúcsforgalomban kell szétkapni! (aszfaltréteg cseréje) Természetesen nulla előjelzéssel.
Valami hasonló az is, hogy a nálunk autópályának nevezett 2x2 sávos autóutakon (minden más országban a minimun 2x3 sáv + leállósáv + min. 5 méter széles sövény a két ellentétes irányú pálya elválasztására kialakítás divik) nekiállnak pénteken, a legnagyobb forgalomban sövényt nyírni...

Az élet számos más területéről meríthetnék még példákat (korrupció, romló közbiztonság, szánalmas oktatási rendszer, tragikus egészségügy, stb.), de ezekkel mindannyian tisztában vagyunk.
Na, nekünk ebből lett elegünk.